Katrina és Gregory vonaton utazza be Európát, végül elérkeznek egy alagúthoz, ami hosszabb, mint gondolnák. Ez a játék már nem is nagyon leplezi, hogy alig van köze az interactive fiction-höz, sokkal inkább az irodalmi ábrázolásra helyezi a hangsúlyt. Lehet pszichológiai horrorként, vagy thrillerként definiálni, de szerintem nem kéne. Ábrázolásmódjában leginkább Sylvia Plath novelláira hasonlít, ahol a felszínen kevés dolog történik, a lényeg a szereplők érzelmeinek leírásában, megragadásában rejlik. A vonatúton találkoznak egy portugál párral, akiket valamiért Kirstennek és Samnek hívnak. Kiderül, hogy mindannyian gyerektelenek. Az alagútba való érkezés már együtt találja őket. Kiderül, hogy itt már szinte egyedül vannak a vonaton. Egy gyerek rohan el üvöltözve a folyosón.
Végül mind másképp reagálnak a történtekre, de Katrinát ez meglehetősen hidegen hagyja. Katrinát csak és kizárólag saját maga érdekli. Satöbbi, satöbbi.. Ahogy valószínűleg a szerzőt, Natalia Theodoridout is. Szerintem ennek az egésznek a műfaja egy multimédiás elemekkel felturbózott önéletrajzi novella. Ebben mondjuk, szerintem nem tévedek nagyot, mert olvastam az írónővel készült interjút is. Lám, máris ráléptünk arra az útra, amit mindig is hangoztattam, hogy előtérbe kerül az irodalmi megközelítés az interaktív szövegeknél. Interaktivitás, multimedialitás, nem mindegy? Nem, de most inkább hagyjuk, ez hosszú lenne. Maradjunk annyiban, hogy tetten értünk egy újabb funkcióváltozást a nemlineáris narratíva történetében.
Értékelés: 4,5 gyerektelenség az 5-ből
